2011. augusztus 7., vasárnap

3. Fejezet

  Az ágyamon ülve vártam, hogy Shan ide érjen. Közben egy albumot lapozgattam. Ezt még NGila csinálta a 16. születésnapomra. Egy halk kopogás, majd Shan belépett a szobámba.
- Szia.- mondta és előhúzott a háta mögül egy csokor rózsát és egy csokit.
- Óóó! Ne csináld, tudod, hogy utálom az ilyesmit!- Nevettem. Letette őket az asztalomra, majd ahogy leült mellém egy puszit nyomtam a szájára.
- Hiányoztál. Olyan rossz volt téged látni abban az állapotban.- mondta, majd erősen pislogni kezdett. Igen ez ő nem szégyelli a könnyeit, de ha nem sír mindenen. Gyengéden megöleltem, majd mélyen a szemébe néztem.
- Biztos, hogy szörnyen néztem ki.- nagyon komoly hangot ütöttem meg. Pont, ahogy vártam Shan nevetni kezdett, majd egy puszit adott a homlokomra.
- Dehogyis! Te mindig gyönyörű vagy.- megsimogatta a fejem. Lapoztam egyet a könyvben. Az egyik képen én Shan és NG. vagyunk. Ez a kép tavaly nyáron készült.
- Emlékszel még erre?- mondtam mosolyogva és a képre mutattam.
- Persze. Szerinted el tudnám felejteni milyen képet vágtál mikor hennával rám írták a neved?- mondta és felhúzta az egyik szemöldökét!
- Ezt ne csináld, tudod, mennyire utálom!- nevettem majd egy apró ütéssel büntettem a vállát. Sosem felejtem el, hogy mennyire kétségbe voltam esve mikor megláttam az apró betűket a vállán. Lapoztam még egyet. A képen NG. volt és egy hatalmas fagyit tartott a kezében.
- Olyan szar, hogy nem emlékszek semmire arról az éjszakáról. Vagy nem tudom. Lehet, hogy végig kellett néznem, ahogy meghal.- mondtam és egy könnycsepp gyűlt a szemembe. Felnéztem Shanre. A semmit bámulta nagyon furcsa volt. Az arca, mint, ha kétségbe lenne esve.
- Minden rendben?- kérdeztem és megszorítottam egy kicsit a vállát.
- Persze én jól vagyok, nincs semmi bajom.- Ez furcsa.
  Ha ezt kérdezem, általában csak bólint. Ez most inkább győzködésnek tűnt, mintsem megnyugtatásnak. Lapoztam még egyet az albumban. Ez volt az utolsó lap. Végül lapoztam még egyet. Csak látni akartam az üres részeket. Viszont egy új képet találtam. Én vagyok rajta a kezemben NG. bekeretezett képét fogom. Fekete ruha volt rajtam a szemeim üresek. Viszont ami igazán meglepett az a dátumozás volt. 2011-07-18. Shanre meredtem. Kivette a kezemből az albumot, majd becsukta és az asztalomra tette.
- Add vissza!- követeltem, de nem fordult meg, hogy visszaadja.
  Visszaült mellém az ágyra, majd megcsókolt.  Olyan furcsa volt ez az egész. Shan nem így szokott megcsókolni engem.  Ez a csók most sokkal szenvedélyesebb volt, mint eddig. Mohó és édes ajkai az enyémmel táncoltak. Ó, ha nincs ez a hülye gipsz! Hirtelen ellöktem magamtól. Te jó ég én nem ilyen vagyok.
- Mi a baj?- kérdzete.
- Semmi. Csak ez a gipsz… Tudod, elég régóta együtt vagyunk már. És ami azt illeti…- teljesen elpirultam. Shan elnevette magát, majd megölelt.
- Ugye nem gondolod, komolyan, hogy ezek után elhagynálak? Vagy azt, hogy így… Hannah!- mondta és az ujját rázta előttem.
- Én nem is!- mondtam védekezőn, de felesleges volt. Mindketten tudtuk, hogy mire gondoltam. Kár tagadni is. Shan leült az ágyam melletti fotelbe és beszélgetni kezdtünk.
- Képzeld olyan szörnyű álmom volt. Erre az egy dologra emlékszem a kómámból.- megborzongtam az emlékektől.
- Elmeséled?- kérdzete udvariasan.
- Moziba mentünk. Te, én, ott volt még Paul és Sarah is… a lábam el volt törve. Emlékszek a gipszre. Felálltam valamiért, aztán megjelent Whitney. Kimentünk a folyosóra, de ahogy kiléptem az ajtón elestem. Te segítettél felállni, majd leültettél a padra. Aztán elmentél én meg bevettem valami gyógyszert.- megráztam a fejem, majd ránéztem. A homlokát ráncolta.
- Valami baj van?
- Mondd tovább.- utasított.
- Visszajöttél egy bazinagy üdítővel és oda adtad.
   Ittam egy kicsit, majd segítettél felállni. Haza akartunk jönni. Miközben a parkoló felé mentünk megláttam egy ijesztő sebhelyes arcú férfit. Nagyon féltem tőle, ezért összegörnyedve sírtam a földön. Emlékszek, hogy mennyire esett az eső és csak egyre rosszabb lett. Emlékszek a villámokra és aztán az esőből vér lett…- itt elcsuklott a hangom és sírni kezdtem. Egyszerűen képtelen voltam tovább beszélni. Shan arca ijedt volt. Ez csak még jobban megrémisztett.
- Mi van veled Shan?!- kérdeztem és megráztam a vállát.
- Velem nincs semmi! Te vagy az, aki összetörte magát és ezek az álmok is!- rázta a fejét. Elöntött a bűntudat.
- Bocsi.- mondtam halkan. Shan legyintett a kezével. A vége ennek az lett, hogy ő a fotelben ült és gondolkozott. Én? Én pedig néztem a tévét. Nem igazán tudott lekötni. A tükrében Shant figyeltem, ránézni nem mertem. Végül elszántam magam és kikapcsoltam a tévét.
- Mi lett velünk?- kérdeztem csalódottan bámulva a takarót.
- Ezt meg, hogy érted?- kérdezte.
- Nézz magadra! Te nem ilyen vagy Shan! Ha ez az miatt a hülye álom miatt csinálod, akkor most megmondom: Már bánom, hogy elmondtam! Ez csak egy álom nem jelent semmit! Lehet, hogy rám hozta a frászt, de akkor is. Egy hülye álom miatt nem fogom rosszul érezni magam és te se tedd!- mondtam végig a szemébe nézve.
- Nem erről van szó Hannah…- mondta és újrakezdte.
- Na, jó tudod mit? Menj innen! Menj haza! Ameddig nem vagy a régi addig ne lássalak!- mondtam komoly arccal.
- De. Ugye most nem…?
- Jajj Dehogy! Szeretlek! Én csak azt szeretném, hogy újra a régi légy!- mosolyogtam rá. Felállt és letérdelt az ágyam mellé. Csókot váltottunk, majd kiment a szobámból. Anya hozott fel még ebédet, de aztán hamar elaludtam.
 Álmomban megint az autóban ültünk. Próbáltam kiszállni, de nem ment! Elkezdtem Shannel ordibálni, hogy engedjen ki, de ekkor átváltozott a sebhelyes arcúvá és szétmarcangolt.
 Felültem az ágyban és a sötét falakat bámultam. Nagy nehezen felálltam és leültem az ablak mellé. A hideg levegő kicsit magamhoz térített. Körül néztem a szobámban mikor megpillantottam a laptopom. Na, most hiányzik a Jedi erő! Feltápászkodtam és elmentem érte. Az ölembe vettem és bekapcsoltam. Az első, amit megnéztem azok a blog bejegyzéseim voltak. Várjunk! Ez hogyan került ide? Ha én kómában voltam, akkor? De nem! Ezt én írtam. Elkezdtem olvasni.

„ Kedves naplóm….
Alig néhány hete, hogy meghalt NGela… Nagyon nehéz nélküle. Nem tudom mi volt az az izé, ami megölte, de bosszút kell állnom! Érzem, hogy még lesz szerepem. Nem tudom, miért mondtam igent Paulnak. Elhívott moziba. Félek, hogy ha meglátom Shant nem fogok tudni ellenállni… Kezdek becsavarodni. Talán mégis közelebb kellene engednem magamhoz?”

 Újra és újra elolvastam, de egyszerűen nem tudtam mit kezdeni vele. A bejegyzés időpontja: 2011-07-20. Hogy mi?! Újra elolvastam a bejegyzést. Frissítettem az oldalt, de nem tűnt el. Nem képzelődöm! Itt valami nagy gáz van és Shan tud róla! 

2011. augusztus 6., szombat

2 . Fejezet (Teljesen saját innentől minden!)

A csókunkat egy apró köhintés szakította félbe. Whitney.  Régóta rivalizáltunk. Ami azt illeti ovis korom óta ki nem állhattam őt. Nem meglepő módon ő is pontosan így érzett irántam. És ami a leg elviselhetetlenebb volt benne az nem a modora volt… Persze ez is közre játszott benne. Eltökélten próbált szétválasztani engem és Shant. Persze ez sosem sikerült neki, de, hogy még két év után sem hajlandó feladni ez már végképp kiverte a biztosítékot.
- Ugyan Shan nem hiszem el, hogy képes vagy a négylábúval lógni. Ennyi ideig? Kezdem azt hinni, hogy nem is szeretsz.- az elején undok volt a hangja, de az utolsó mondatot, olyan kifinomult ártatlansággal ejtette ki, mint egy francia arisztokrata. Nem tudom, miért pont franciához hasonlítom, talán mert róluk mindig az elegancia jut eszembe és ez volt az a szó amivel Whitneyt jellemezni lehetett. De nyugodt szívvel ide soroltam volna még az arroganciát, a pökhendiséget és sok más rokon értelmű szót a bunkóságra. Közelebb lépett hozzánk és próbálta megérinteni Shan karját, de ő elrántotta azt.
- Whitney én, nem szeretlek téged, veled ellentétben Hannaht szeretem. Nagyon is szeretem.- mondta és itt mélyen a szemembe nézett. Tudtam, hogy nem hazudik. Egyszerűen ettől a két apró mondattól szállt el a dühöm. Újra kezdtem elhinni, hogy még valaha biztonságban lehetek.
- Szeretlek Shannon.- suttogtam. Igazából nem lehetett hallani a mozi zajaitól, de az artikulációmból tudta, hogy mit mondtam bólintott majd elengedett az öleléséből és segített kimenni az előtérbe. Whitney arca teljesen kifejezéstelen volt mikor az ajtóból egy utolsó pillantást vetettem rá. Talán sokkot kapott? Nem az lehetetlen, hiszen életemben egyetlen egyszer láttam valóban sokkos állapotban lévő embert. Bevillant pár kép arról az irtózatos estéről. NG. arca… vérbe fagyva. Megráztam a fejem, de annyi eszem sajnos nem volt, hogy előtte megálljak ezért egy hatalmasat zakóztam mankóstul mindenestül a mozi folyosóján. Shan segített felállni, de mikor körül néztem senki nem nevetett. Ez végülis valamiben csökkentette a magamon érzett szemektől megnőtt idegességemet. Így is elég szánalmas látvány lehettem. Ezek után pedig teljesen biztos voltam benne.
- Nem fáj semmid?- kérdezte Shan miközben segített leülni egy padra.
- Jól vagyok.- hazudtam. A lábam rettenetesen sajgott.
- Biztos?- kérdezte az arca szín tiszta aggodalom.
- Szomjas vagyok csak kicsit. Tudnál hozni nekem valamit inni?- kérdeztem boci szemeket meresztve. Shan bólintott, majd miután meggyőződött róla, hogy kényelmesen ülök, - ami lehetetlen dolog volt törött combcsontal, - elszáguldott. Mindig tarok magamnál egy kis vizet a táskámban. Most már fájdalom csillapítót is. Gyorsan bevettem két szemet és visszadugtam a táskámba. Shan alakja már közeledett is egy hatalmas… jól látom XXL-es pohárral a kezében?! Ugye nem gondolja komolyan, hogy ezt mind meg fogom inni? A kezembe nyomta és türelmesen várta, hogy belekortyoljak legalább. Hát jó. A számba vettem a szívószálat és elkezdtem felszívni a pofár tartalmát. Az első korty után abba hagytam.
- Ez narancslé?
- Igen. Tudom, hogy a Cherry Coke a kedvenced, de jelen esetben nem tenne túl jót a csontjaidnak.- Igaza volt. Kortyoltam egyet. Nem ittam sokat. Túlságosan is zavart a hányinger. Képtelen voltam lenyelni akármit is ezért visszaadtam a poharat Shannek.
- Mit gondolsz, visszamenjünk még megnézni a filmet?- kérdezte reménykedve.
- Kizárt dolog, hogy beteszem a lábam ebbe a moziba valaha is.- mosolyogtam rá keserűen. Érezhette, hogy valami hasonló dolgot fogok mondani ezért segített felállni.
- Gyere, haza viszlek.- mondta kedvesen.
 A mozi előtt megláttam egy sárga taxit. Pont, olyat, mint amivel Manhattanbe készültünk. Ijedten elkaptam a fejem és a parkoló felé bicegtem. Hirtelen elkezdett csepegni az eső, ami igen furcsa dolog volt a sivatag közepén. Shanre néztem, de ő, mint ha észre sem vette volna, hogy esik. Ahogy befordultunk a parkolóba észrevettem, hogy egy esőkabátos alak tart felénk. A földet fixírozta, de mikor közelebb ért felnézett. Egyenesen a szemembe. Ő az! A sebhelyes arcú! Ő ölte meg NG.-t! Felsikoltottam és félelmemben összerogytam a földön mit sem törődve a lábammal összehúzva gömbölyödtem össze a nedves földön. A szemeimet szorosan összeszorítottam. Próbáltam nem tudomást venni a körülöttem lévő világról, de Shan hangja kizökkentett.
- Hannah! Hannah jól vagy?- kérdezgette és megrázta a vállam.  Ismét összepréseltem a szemeim és ide-oda gurulva ráztam a fejem. Nagy nehezen sikerült megnyugodnom és felnéztem Shan gyönyörű kék szemeibe. Ez megnyugtatott. Az eső még mindig esett. Sőt egyre jobban zuhogott, de Shan teljesen száraz volt. Viszont, ami abszolút meglepett az, hogy én is telejesen száraz vagyok. Nagy nehézségek, -és fájdalmak- árán sikerült felállnom és beülnöm Shan kocsijába. Az eső egyre jobban esett. A szél iszonyat erősen fújt. Szinte éreztem, ahogy megdobja az autót egy-egy lökésnél. Mikor kiértünk a városból a távolban villámokat láttam. Ez nem olyan volt, mint egy „hétköznapi” villám. A színe sötétvörös volt és mikor lecsapott… egy pillanatra nem nappalt láttál, hanem vért. Minden csupa vér. A szélvédőre néztem az eső teljesen eláztatta az autót ki sem lehetett látni az üveg mögül. Nem tudtam elképzelni Shan, hogy képes így vezetni. Bámultam kifelé az üvegen. Egyszer csak menydörgés rázta meg a földet. Mint ezer meg ezer üvöltés. Az eső színe hirtelen vörösre váltott. A vér elkezdett beszivárogni az autóba. Felsikoltottam Shan rám nézett, majd elkezdett mondani valamit, de az arca hirtelen eltorzult és a gyilkost láttam a szerelmem helyett. Kinyitotta a száját, mint ha be akarna kapni valamit. Ezer undorító éles fog villant elő a szája egy kör alakú mélyedés volt. Ekkor rám ugrott.
 Sikítva ébredtem fel az ágyamban. Anyu szaladt be a szobámba.
- Kicsim! Kicsim jól vagy?- mondta és a vállam rázta. Most teljes transzba estem. Nem tudtam megszólalni a sokktól. Anya kiabált valamit mire apa is feljött. Nem tudtam pontosan figyelni mi történik körülöttem, de nem telt sok időbe mire megjelent Shan és Samantha. Mikor megláttam Shant újabb sikító görcs tört rám. Végül elment a hangom és csak feküdtem az ágyon. Már sírni sem tudtam. Ekkor Samantha jött be a szobámba. Az oldalán egy apró kislány sétált. Leültek az ágyam mellé. A kislány egy mesekönyvet tartott a kezében. A szemembe nézett és beszélni kezdett. A szavait nem hallottam, viszont hirtelen minden elsötétült.

    A szobámban ébredtem. A lábam felkötve teljesen gipszbe öntve. Micsoda? De hiszen most vették le nincs fél éve sem! Hogy az ördögben van megint itt? De várjunk… másik láb. Megpróbáltam felülni, de iszonyatosan fájt minden mozdulat.
- Anya! Apa! Valaki?- kiabáltam segítségért. Anyu rontott be az ajtón.
- Ó kincsem!- mondta és átölelt. Felszisszentem, mire eleresztett.
- Mit csináltam?- kérdeztem és fejemmel a gipszlábam felé intettem.
- Ó. Te jó ég! Te jó Ég!- ismételgette anya. Az ajtóban apu jelent meg.
- Felébredtél?- kérdezte tök értelmetlenül, hiszen őt bámultam. Odajött és ugyanúgy, mint anyu megszorongatott. Aztán apu végre ránézett anyura és az arcáról lehervadt a mosoly. Én csak értetlenül bámultam kettőjüket.
- Mi történt?- kérdezte apu. Ezt Én is nagyon szeretném már tudni! Anya arcán könnycseppek gurultak végig.
- Dean nem emlékszik!- mondta anya és apa mellkasára dőlve sírt.
- Tessék?- kérdeztem felháborodottan. Apa aggodalommal teli arccal rám nézett.
- Hannah mi az utolsó dátum, amire emlékszel?
- Július 10. Ma van a születésnapom. Vagy nem?- kérdeztem bizonytalanul. Apu elengedte anyát és leült az ágyam szélére.
- Hannah… el kell, hogy mondjak valamit. Mai dátum Július 30.
- Hogy micsoda?- kérdeztem döbbenten.
- NGila és te este Manhattanbe indultatok ünnepelni. Erre emlékszel?- erősen koncentráltam, de nem ment.
- Nem úgy volt, hogy Shannel találkozom?- anyára pillantottam. Sikerült elkapnom egy apró pillanatot úgy nézett apára, mint aki… mint aki… megnyugodott?
- Igen, de NG. rávett, hogy elmenjetek bulizni.
- Rá vall.- vontam meg a vállam, de nem volt jó ötlet. Megvonaglottam a fájdalomtól.
- Kicsim. Autó balesetetek volt.- mondta anyu.
- Mivan?! Tessék? Hogyan? Mi? NG.! Hogy van NG.?! Mondd, hogy jól van! Apa! Anya?- ordítottam, de azonnal tudtam, hogy mit fognak válaszolni. A könnyeim záporozni kezdtek. Egyszerűen képtelen voltam elállítani őket.
- Ő már nincs többé Hannah.- mondta anya és gyengéden megszorította a vállam. Sírni kezdtem. Egyszerűen képtelen voltam felfogni, hogy történhetett. Minden, amire emlékeztem egy furcsa rémálom volt. A lábam gipszben, volt Samantha elcsalt moziba. Felbukkant Shan. Mérges voltam rá, de azután megjelent Whitney mi kibékültünk, majd ahogy elindultunk hazafelé… Megdörzsöltem a halántékom, így próbálva kiűzni a fejemből a szörnyű rémálmot. Anyu hozott nasit és bekapcsolta a tévét nekem. Egész nap ezt csináltam. Szinte már belebújtam a tévémbe. Hirtelen megcsörrent a telefonom. Felkaptam az éjjeliszekrényemről és beleszóltam.
- Haló?
- Szia. Hogy érzed magad?- kérdezte Shan mézédes hangján. Sokáig gondolkodtam rajta, mit is mondhatnék, végül csak megkértem, hogy holnap reggel jöjjön át. Mikor letettem a telefont észbe kaptam mit is tettem. Te jó ég, hogy nézhetek ki? Behívtam anyát és megkértem, hogy segítsen eljutni a fürdőszobámig. Rettenetesen szédültem, de ezen kívül más gond nem volt. A tükörben… hát igazából leírhatatlan mit láttam. Katasztrofális. Végül anya segített rendbe hozni magam.

1. Fejezet (Ez csak részben az enyém)

Nem vagyok gazdag, nincsen 1000 ismerősöm a leghíresebb közösségi oldalon, nem lakom egy hatalmas családi házban, mégis úgy érzem, az életem rendben van. A szüleim korukhoz képest nagyon fiatalosak, szeretem őket. Le lehet ülni velük beszélgetni és nem kell attól paráznom, hogy kinevetnek, elmondják a barátaiknak a problémáimat, vagy éppen megbüntetnek. Mindent megdumálhatok velük. Édesanyám egyben a második legjobb barátnőm is. Kivéve akkor, amikor takarításról van szó, mert akkor nevezném inkább rabszolgahajcsárnak. Nincsen sok barátom, de akiket magam mellett tudhatok, azokról tudom, hogy kiállnak mellettem mindig. A legjobb barátnőmet kiskorom óta ismerem, lehetetlen minket szétválasztani. Nem tudom meglepő-e, de pasim is van, akit nagyon szeretek és nem bírnám ki, ha elveszíteném. Nála jobbat nem is kívánhatnék. Mióta vagyunk együtt? Másnak talán nehezére esne ezt elmondani, de nekem nem. Sőt nagyon büszke vagyok rá.  2 év együtt a mi korunkban elég soknak számít. Hogy is tudnám elfelejteni? 16. születésnapom után történt minden. A legjobb barátnőm, NGila elrángatott bulizni. Nem igazán éreztem jól magam, mert egy ismerős sem volt sehol. NGila csak pörgött, ismerkedett, én pedig a bárpultnál ültem és egy narancslevet szürcsöltem. Tudtam, hogy nem normális dolog unatkozni egy bulin, de nem akartam NGilát megbántani azzal, hogy lelépek. Szóval ott maradtam. Szinte végig az órámat nézegettem. Hajnali kettő körül végül leült mellém egy srác. Hogy miért, azt nem tudnám megmagyarázni. A tekintetét végig magamon éreztem, pillantása égette a bőrömet. Végül megszólított és eléggé zavartan kezdtem el vele beszélgetni. Szinte egy szót sem tudtam rendesen kinyögni, a hangom, a gyomrom, a lábam végig remegett, a szívem majd kiugrott a helyéről. A fél órás beszélgetés alatt viszont egyszer sem mertem a szemébe nézni. Féltem, hogy ez az egész csak egy álom, és valójában ott sincsen. De magamban már elképzeltem, hogyan is nézhet ki. Talán attól is féltem, hogy túlságosan is elüt majd a képzeletemtől. Miután magamban párszor magamra szóltam, felemeltem a fejem és belenéztem gyönyörű kék szemeibe. Ez volt az első, amit megnéztem rajta. Majd az ajkai és a sötét haja, ami enyhén kócos volt. Kinézetre nagyon is rosszfiús volt, ami nekem nem nagyon jön be, de hozzá valami vonzott. Amíg végignéztem, a pír elöntötte az arcomat. Elnézést kértem, majd felálltam, hogy kimehessek kicsit a friss levegőre. Leültem az épület végébe a földre és az eget bámultam. A csillagok ragyogtak, a hold pedig most tűnt számomra a leggyönyörűbbnek. Néhány perccel később a srác is utánam jött. A nevét az óta őrzöm a szívembe zárva. Shan leült mellém, majd ő is az eget kezdte nézni és közben olyan idézeteket suttogott a fülembe, melyek a szívemig hatoltak. Nem gondoltam volna, hogy vannak ilyen pasik a földön, de rájöttem, hogy csak nagyon ritka. Nem tudtam felfogni, hogy nekem sikerült találkoznom eggyel. Olyan romantikus volt, csak ülni és beszélgetni és az eget nézni. A fejemet felé fordítottam, hogy újra végignézhessek bájos arcvonásain. Túl tökéletes volt ahhoz, hogy igaz legyen. A szeme sarkából rám nézett, én pedig zavaromban elkaptam a tekintetem, majd a földet kezdtem bámulni. A kezét megéreztem a vállamon, mire újra ránéztem. A szája felfelé görbült. Mosolyától mindenki elájult volna szerintem. Ha csak egy kicsit is gyengébb lenne a szívem, én már rég ájultan feküdnék egy mentőben. A kezét az állam alá tette, hogy felemelje a fejem, így újra a szemeit néztem. Közelebb hajolt hozzám és mikor szája az enyémre tapadt, lehunytam a szemem. Csókja lágy volt, édes, mint a méz. Életem első csókja. Nem gondoltam volna, hogy ilyen jól fog sikerülni. Egészen addig a pillanatig, azt hittem csókolózni meg kell tanulni, de leesett, hogy ez baromság. Minden jön ösztönből. Az arcomat kezei közé fogta és úgy csókolt tovább. Karjaimmal körbefontam a nyakát és közelebb húzódtam hozzá. Az az egy csók jelentette a kapcsolatunk kezdetét. A 16. születésnapom után kezdődött a mai napig tart. És ma, a 18. születésnapomon még mindig egy pár vagyunk. Egy vita nem volt még köztünk.
- Ugye nem gondoltad komolyan, hogy a 18. születésnapodat a szobádban fogod tölteni és fél percenként blog bejegyzéseket írni?! – NGila felháborodottan dőlt az ágyamra.
Elmosolyodtam. Barátnőm szerint a szombat este buli nélkül olyan, mint az élet levegő nélkül. Én ezt kétlem, bár tényleg jó lenne máshol tölteni a mai napot.
- Nem, Shan hívott, hogy ma este átjön – lecsuktam a laptopom tetejét és a széket NGila felé fordítottam.
Döbbent arcát látva elnevettem magam. Sosem mondtam még le egy találkozót, bulit vagy éppen shoppingtúrát Shan miatt meglepődött, hogy most mégis megtettem. A tavalyi szülinapom nem úgy sikerült, ahogyan terveztem. Azt a hetet kórházban kellett töltenem. Borzalmas volt, de örülök, hogy a 18. születésnapom más lesz.
- Nem, nem és nem! – pattant fel az ágyról és elém ugrott. –Hannah, nem csinálhatod ezt velem! Már mindent megszerveztem. Két óra múlva egy taxi jön értünk, aztán irány Manhattan! Shannek meg küldesz egy sms-t, amiben elmondod, hol vagyunk. Majd utánunk jön! Kéééérlek! – fogta könyörgőre.
Sóhajtottam egyet, és a telefonom felé nyúltam. NGila kikapta a kezemből a kis készüléket, és bepötyögte a szöveget, majd elküldte. Én ezt tátott szájjal néztem végig. Nehezemre esett felfogni, hogyan csinálta meg ezt ilyen gyorsan azokkal a körmökkel. Megráztam a fejem, és a fürdő felé indultam. Vettem egy lassú, alapos zuhanyt, majd magam köré tekertem egy törülközőt. Visszamentem a szobámba és meglepődve tapasztaltam, hogy NGila a szekrényemből szórja az ágyamra a ruhákat, melyek túl visszafogottak voltak az ő ízléséhez képest. Leültem az ágyamra és csak hallgattam, ahogy véleményt mond egy-egy darabról. Körülbelül fél óra múlva elém állt azzal a két ruhával, amiket egy héttel ezelőtt vettem meg csak az ő kedvéért, majd olyan helyre dugtam, ahol reméltem, soha nem találja meg. Legközelebb másik helyet kell keresnem. Kikaptam a kezéből a fekete kis minit és visszasétáltam a fürdőbe. Nem gondoltam soha, hogy ezt fel kell majd valaha is vennem. Reménykedtem, hogy a hozzá illő táskát és cipőt nem fogja megtalálni. Bár ahogyan NGilát ismerem, addig kutakodik, amíg meg nem találja. Magamra vettem a fekete pántnélküli ruhát, aminek derekán egy ezüst öv volt. Mire kiértem a fürdőből, drága barátnőm elém tartotta cipőt is. Szememet forgatva húztam fel a lábamra, majd hagytam, hogy NGila megcsinálja a hajamat. Mogyoróbarna hajam lágy loknikban omlott a vállamra. A festéssel nem foglalkoztam soha. Hamarabb elkészültem, mint gondoltam. Míg NGila is felöltözött, kisétáltam a konyhába, ahol anya és apa néhány barátjával pókerezett. Ugyan a játékhoz olyan hülye vagyok, mint a kémiához, leültem melléjük és némán figyeltem őket. Kívülről nézve nagyon profinak tűntek. Bár nem tudom, mi olyan érdekes abban, ha a zsetont lecserélik perecre. De szórakoztató volt nézni őket. Egy dudaszó jelezte, hogy megérkezett a taxi. Sóhajtva álltam fel.
-NG! – kiabáltam be a szobámba. – Itt a taxi! – megvártam a válaszát, majd egy-egy puszit nyomtam a szüleim arcára. – További jó szórakozást! – szóltam be nekik, mielőtt elhagytuk volna a lakást.
Cipőnk kopogásától és nevetésünktől visszhangzott a lépcsőház. NGila mellett nehéz lenne nem jól érezni magam. Gondolom az idősebb lakóknak már elege volt belőlünk. Hát igen, 10 emeletes ház, de nincs hozzá lift. Így még lemászunk a legfelső emeltről, zajongásunkkal boldogítjuk a szomszédokat. Beültünk a taxiba és NGila elmagyarázta a sofőrnek, hogy hova is szeretnénk menni. Manhattan innen csak 30 perc, szóval hamar odaérünk. Az útra egyikünk sem figyelt, csak beszélgettünk és nevetgéltünk. Mindennap találkozunk egymással, mégis annyi témánk van mindig, mintha 10 évvel ezelőtt láttuk volna utoljára egymást. A taxi hirtelen lefékezett, én pedig mosolyogva néztem körbe. Ám a vigyor hamar ráfagyott az arcomra. Egy sötét helyen voltunk, körülöttünk minden féle raktár épületek voltak, mintha pár méterre a kocsitól lett volna egy háromemeletes elhagyott, lebontásra váró ház. NGila körbe sem nézett, csak kirángatott a kocsiból. Meglepődött, mikor észrevette az ismeretlen helyet. Hiába próbáltuk kinyitni a taxi ajtaját, az már be lett zárva. A sofőr gúnyos vigyorral az arcán fordult felénk, majd résnyire lehúzta az ablakot. Egy apró papírdarab hullott a földre. A motor felmordult és nemsokára ketten maradtunk az erdőben. A levegő hűvös volt, rettenetesen fáztam a pici kis ruhámban. Remegve hajoltam le a papírért, amin a következő szöveg állt:
Mentsd meg a barátod, és maradj életben! A játszmakezdetét vette...
Ha ez valami vicc, aminek az volt a célja, hogy rettegjek, hát sikeres volt. Félek. Nagyon. Miért kellene megmentenem Shant? És mitől? Maradjak életben? De miért ki akar bántani? Valaki üldözni fog? Szinte szoborként álltam ott. NGila remegett mellettem és legszívesebben sírva fakadt volna. Tény, nagyon félelmetes volt ez az egész. Az ég is beborult, szinte semmit sem láttunk. Körülöttünk mindenhol csak fák voltak. Nem láttam menekülésre megfelelő utat. A hátunk mögött egészen közelről farkas vonyítás hallatszott. NGila felsikított és közelebb jött hozzám, hogy a kezembe kapaszkodhasson. Sosem szerettem a horrorfilmeket, és ez most nagyon is hasonlít arra. Tűrhetőnek tartanám, ha most ez a tévében menne, s én otthon ülnék a szobámban, kezemben egy nagy tál pop-cornal. De így, hogy át kell élnem, nagyon is félelmetes. A tekintetem a házra vándorolt.
- Talán be kellene mennünk – mondtam bizonytalan hangon.
NGila helyeslően bólogatott, majd egymásba kapaszkodva indultunk a régi épület felé. Az ablakok be voltak törve és a helyüket bedeszkázták. Remélem nem fog kiderülni, hogy ez egy kísértetház. A kilincsre tettem a kezem, majd az ajtó nyikorogva ki is nyílt. Életveszélyes volt ide belépni ezt tudtam. Mindent ellepett a por és a sarkokban és néhány letakart bútoron pókhálók sokasodtak. Beljebb léptünk. Az orromat facsarta a bent lévő bűz, amiből arra következtettem, találkozni fogunk pár döglött patkánnyal vagy macskával, vagy ami a legrosszabb akármi mással, ami a szag forrása lehet. A hideg is kirázott. Rettenetesen féltem. Az ajtó ekkor becsapódott. NGila és én egyszerre sikítottunk fel, majd kétségbeesetten futottam oda, hogy kinyithassam – sikertelenül. Ez egyre félelmetesebb. A közelünkben nem volt senki. Tehát nagy esély van arra, hogy egy szellemmel van dolgunk. Elindultunk a lépcsőn felfelé. Ha már kimenni nem tudunk, próbálkozzunk meg fent, hátha ott van valami, amivel ki tudjuk törni az ajtót. Az első utunk egy régi szobába vezetett. Ha nappal lenne, lehet, hogy érdekesnek találnák a helyet, de így… még egy horrorfilmben is túl félelmetes lenne.
- Hátborzongató ez a hely… - felelte fojtott hangon NGila.
Én inkább nem mondtam semmit. Gondolkoztam. Nem sok esély volt a menekülésre. Talán erre utaltak a levélben? Így próbáljak meg túlélni bármit is? És vajon, ha megtalálom Shant, akkor elengednek? Vagy akkor is küzdenem kell az életben maradásomért. Ezt kell tennem, nem okozhatok senkinek sem csalódást. Általában bátor vagyok, akkor most miért viselkedek úgy, mint egy nyuszi?
- Valami van a lábamon! – suttogta kétségbeesetten NGila. –Hannah, valami mászik a lábamon…- a hangja egyre hisztérikusabbá vált.
Lenéztem a lábára, hogy megnézhessem, tényleg van – e valami a lábán, vagy pedig csak annyira fél, hogy beképzeli őket. Istenem, de tényleg volt valami a lábán. Nagy volt, szőrös, undorító, és hosszú farka volt.
- Ne ijedj meg… - mondtam halkan. – De egy patkány van rajtad.
Először csak a levegőt kezdte kapkodni, majd sikítozni kezdett. Nem tudtam, hogyan szólhatnék rá, hogy fejezze be. Valójában nem lehetett kellemes érzés, mert még csak harisnya sem volt rajta, a szoknyája meg épphogy csak takarta, amit kellett. Körbenéztem a szobában és az egyik sarokban találtam egy baseballütőt. Megfogtam és lelöktem a patkányt NGila lábáról. Az állat ijedtében elszaladt. NGila vett egy mély levegőt, majd rám nézett. Arcán már semmiféle érzelem sem volt. Talán annyi, hogy minél hamarabb el akart tűnni innét. Én is így voltam ezzel. Az ütőre néztem.
- Ennek lehet, hogy még hasznát vesszük.
NGila egy szót sem tudott kinyögni, csak nyelt egyet, majd bólintott. Elhagytuk a szobát és végigmentünk a folyosón, remélve, hogy most már ki is tudunk innét szabadulni. De sehol sem jártunk sikerrel. Visszamentünk a bejárati ajtóhoz azzal a reménnyel, hogy most ki tudjuk majd nyitni. Az utolsó lépcsőfokról lelépve egy furcsa hangot hallottam, majd valami belerepült a hajamba.
- NGila! Szedd ki! Szedd ki! Szedd ki! – visítoztam.
NGila először bizonytalanul nézte, ahogy csapkodok a fejem fölött. Túlfűtött a remény, miszerint ezzel el tudom kergetni a denevért, ami rám támadt. De nem. Nem ment ez sehova. NGila végre kikapta a kezemből az ütött és egy határozott mozdulattal agyon ütötte az állatot. Fellélegeztem. Remélem több meglepetés nem fog minket érni. Az ajtó felé indultunk. De hiába rángattuk, az nem nyílt ki. Dühösen rúgtam bele, de erre sem történt semmi. Csalódottan fordultunk meg, mire szembe találtuk magunkat egy sebhelyes arcú férfival, kinek szemében az furcsa gyilkos-fény csillant meg. Maradj életben… Tessék! Egyenesen belesétáltam egy gyilkos csapdájában. A vadász elkapta a vadat. Eszembe jutott, hogy NGila mindig hord magánál izzadás gátlót. Próbáltam a kis flakont észrevétlenül kivenni a táskájából, miközben hátráltunk. Majd mikor egy kés is elő került, a parfümöt az idegen pasas szemébe fújtam. A kezét az arcához kapta, miközben üvöltött az égető érzéstől. Megfogtam döbbenten álló barátnőm kezét és felrángattam a lépcsőkön. Annyira siettünk, hogy párszor megbotlottunk, de szerencsére sikerült talpon maradnunk. Azt már tudtuk, hogy az első emeleten nem találunk egy menedékhelyet sem, ezért körülnéztünk a legfelső szinten. Egy ép ablakon keresztül felmásztunk a tetőre.
- És innen hogyan tovább? –NGila arcát könnyek borították. A sminkje szétfolyt és egy nagy fekete maszlaggá vált.
Körbenéztem. Egy lehetőség volt csak.
 – Leugrunk.- jelentettem ki annak reményében, hogy így megmenekülhetünk.
Riadt arckifejezése láttán rájöttem, hogy ez nem volt a legjobb ötlet. De ez az egyetlen esély van a szabadulásra. És plusz egy pont a halál lehetőségének. Van egy olyan érzésem, hogy a mai éjjelen valaki élete véget ér. Végül megragadtam NGila kezét és leugrottam a tetőről. Szinte már előre éreztem, ahogyan földet érek, majd szép lassan eszméletemet vesztem és örök álomba merülök. NGila csak sikított, előttem pedig lepergett életem kisfilmje. Pár centi választ már csak el a földtől, de ekkor újra a házban találom magam. Mi a…? Hogyan? Mi történhetett?
- Tetszett a mutatvány, nem igaz? – lépett mellénk hirtelen a sebhelyes fazon. Kezét felemelte és úgy dobott minket a falhoz, hogy hozzánk sem ért. Tehát a pasas nem evilági lény. – Kár, hogy ennél többet már nem fogtok látni… Vagy mégis?
Gondolkodva sétált előttünk. Először rám nézett, majd NGilát kezdte tanulmányozni. A fejem rettenetesen fájt az ütéstől. Egyikünk sem tudott felállni még, annyira meglepődtünk. De ha ez sokáig így fog menni, meghalunk. Egy tetves házban fog véget érni az életem! A férfi végre megállt. Már kezdtem szédülni. Gúnyos mosollyal nézett végig rajtam. Ez nem jelent jót, nem igaz? Közelebb lépett hozzám és kezét a lábamra rakta. Kapálózni kezdtem, de olyan volt, mintha a kezét hozzám ragasztották volna. Nem mozdult. Majd valami iszonyatos erőt éreztem, majd egy reccsenést hallottam. Felüvöltöttem a fájdalomtól.
- Ne! Hagyja abba!- ordított rá NGila.
   Ez a rohadék képes volt eltörni a lábam. Egy szót sem tudtam kimondani. Nem vagyok kényes, de ez elviselhetetlen. Nem egyszerű ez a törés, mert párszor eltörtem már a lábam. Elviselhetetlen volt a fájdalom. Sikítottam, ahogy csak tudtam és már a könnyeim is végigfolytak az arcomon. Visszavonok minden szót, amivel a 17. születésnapomat illettem. Mert ez sokkal rosszabb volt. A fazon újra elővette a kését és a nyakamhoz tette. A félelemtől a légzésem szaggatottá vált. A kés hideg hegyét megéreztem a bőrömön, lehunytam a szemem és vártam az örök sötétségre. De amikor már a kést sem éreztem, újra kinyitottam a szemem. Így éppen tanúja voltam annak, ahogyan leszúrja NGilát. A kést a méhébe döfte, majd felhúzta egészen az álláig. NG szájából vér bugyogott elő miközben a kés felfél haladt. Engem nézett. Láttam, ahogy a szeméből eltűnik a fény. Felsikítottam, majd még jobban sírni kezdtem. Végezhetett volna velem, de a legjobb barátnőmet élve hagyhatta volna.
- Elvesztetted a legjobb barátnődet… milyen érzés? – fordult felém. – Végig akarod azt is nézni, ahogy a késem belemélyed a barátod és a testvérének a szívébe is? Vagy előbb kínozzalak meg téged is? Melyiket választod?- kérdezte és a lábam közé nyúlt a késével.
Shan is itt van? Hol? Miért nem láttam még eddig? És mit akar az öccsétől? Ne, ne bántsa őket! Nem teheti meg! Egyszerűen ezt nem csinálhatja meg! Ha most fel tudnék állni, már agyon ütöttem volna. Mi ez? Nem ember, az biztos. Hogy képes ezekre a dolgokra? Ez egy hidegvérű gyilkos. Egy elmebeteg! És még csak nem is ember. De akkor micsoda? Ekkor kivágódott az ajtó és Shan anyja Sarah lépett be rajta. A pisztolyát a lény felé tartotta. Mikor a fegyver elsült kék trutyi kezdett el csöpögni a sebéből. Egy része rám csepegett. Megérdemelte, amiért eltörte a lábam és megölte NGilát. Sarah segített felállni, ami nem ment túl könnyen. Segített megállni. Vetettem egy utolsó pillantást a fickóra és mielőtt elindultam volna, még rá is köptem. Sarah már el is indult felfelé. Én jóval lassabban, de követtem. Kapaszkodás nélkül nem tudtam volna egy lépést sem tenni. Tíz perc múlva végre megtaláltam Saraht. Hallottam, hogy Shannel és Paullal beszélt. Inkább megálltam a fal mellett. Itt biztosan nem látnak meg.
- Anya, Hannah itt van? Minden rendben? Megsérült? Ugye életben van még? –Shan hangja tele volt aggodalommal.
Újra sírni tudtam volna. Hogy nézzek így a szemébe? Vajon kelleni fog neki egy olyan lány, aki pár hónapig csak gipszben tud mászkálni? Nem hiszem. Túl kínos lenne a számára, ha így mutatkozik velem.
- Itt vagyok! – álltam az ajtó elé.
Shan elmosolyodott, majd könnyes szemmel intett, hogy menjek oda. Sóhajtottam. Megtámaszkodtam az ajtófélfában és lassan elindultam felé. Az arcáról nem tudtam semmit leolvasni a könnyek miatt, de szerintem nem tetszett neki a látvány. Ezért nem is hibáztatom. Inkább oda sem mentem. Sarah felé fordultam. Van egy olyan érzésem, hogy a szüleim kint várnak.
- Ne engedje el addig, amíg haza nem mentem… - súgtam Sarah fülébe, majd magam mögött hagytam mindent, ami aznap éjjel megkeserítette az életemet…

***2 héttel később***
Gipszben mászkálni nem jó móka. Elveszteni a legjobb barátnőmet az pedig borzalmas érzés. Megpróbálkozni azzal, hogy nem gondolok a srácra, akit szeretek… na, az leírhatatlanul rossz. Depressziós lettem az eset után, amiről persze az egész város tud. Úgy néznek rám az emberek, mintha szellemet láttak volna. Inkább ki sem mentem az utcára. Ezért sem örültem annak, hogy Paul elrángatott moziba. Egyáltalán miért egyeztem bele? Leültem az egyik székre a sor szélén és csak bámultam magam elé. Az emberek még most is összesúgtak a hátam mögött. Nem is sejtették, hogy mindent hallok? A film kezdete előtt 10 perccel Sarah ült le mellém.
- Köszönöm, hogy nem engedte meg Shannek, hogy átjöjjön… - szóltam hozzá anélkül, hogy rá néztem volna.
Megszorította a kezem. – Ez csak természetes, Hannah. Ez volt a kérésed… én meg megpróbáltam ezt teljesíteni. Ezt elmondtam Shannek is.
Halványan rá mosolyogtam, majd újra magamba zuhantam. Shan leült Sarah és Paul közé. Rám nézett, de én elfordítottam a fejemet. A film elkezdődött és próbáltam arra koncentrálni. Pár perc múlva Shan felállt és mellém térdelt.
- Hannah, lehet köztünk több száz kilométer, vagy akár csak pár centi, de én így is úgy is el fogom mondani neked, hogy szeretlek. Egyszerűen nem értelek. Mi rosszat tettem? Nem én rángattalak bele ebbe. Ezt igazán elhiheted.
A sírás újra fojtogatni kezdett. Felálltam és a mankó segítségével elindultam a mosdó felé. Még abban az egy percben is megbámultak az emberek. Ha most nem lennék ennyire szar lelki állapotban, be is szóltam volna nekik.
- Várj, Hannah! – kapott a kezem után Shan. – Mi bajod van velem?
Sírni kezdtem. – Félek, Shan! Az az éjjel megváltoztatott. Már nem vagyok olyan bátor, mint régen. Félek… Mindentől. Akárhányszor becsuknak otthon valamit, összerezzenek. És nézz rám! Kinek kell egy olyan lány, aki még járni sem tud? Kinek kell egy olyan lány, aki annyira beszari, hogy még a legapróbb zajoktól is sikítani kezd? Egy idegroncs vagyok Shan! Nem kellek senkinek. Úgy érzem magam, mint egy őrült és az is vagyok! Nézz már rám!
- De nekem kellesz! Csak te kellesz, értsd meg!
Ezt az egy mondatát egy csókkal támasztotta alá. Sosem kívántam még semmit sem annyira, mint azt, hogy az a pillanat örök legyen. Mert attól az egy csóktól úgy éreztem, minden a legnagyobb rendben lesz…