A csókunkat egy apró köhintés szakította félbe. Whitney. Régóta rivalizáltunk. Ami azt illeti ovis korom óta ki nem állhattam őt. Nem meglepő módon ő is pontosan így érzett irántam. És ami a leg elviselhetetlenebb volt benne az nem a modora volt… Persze ez is közre játszott benne. Eltökélten próbált szétválasztani engem és Shant. Persze ez sosem sikerült neki, de, hogy még két év után sem hajlandó feladni ez már végképp kiverte a biztosítékot.
- Ugyan Shan nem hiszem el, hogy képes vagy a négylábúval lógni. Ennyi ideig? Kezdem azt hinni, hogy nem is szeretsz.- az elején undok volt a hangja, de az utolsó mondatot, olyan kifinomult ártatlansággal ejtette ki, mint egy francia arisztokrata. Nem tudom, miért pont franciához hasonlítom, talán mert róluk mindig az elegancia jut eszembe és ez volt az a szó amivel Whitneyt jellemezni lehetett. De nyugodt szívvel ide soroltam volna még az arroganciát, a pökhendiséget és sok más rokon értelmű szót a bunkóságra. Közelebb lépett hozzánk és próbálta megérinteni Shan karját, de ő elrántotta azt.
- Whitney én, nem szeretlek téged, veled ellentétben Hannaht szeretem. Nagyon is szeretem.- mondta és itt mélyen a szemembe nézett. Tudtam, hogy nem hazudik. Egyszerűen ettől a két apró mondattól szállt el a dühöm. Újra kezdtem elhinni, hogy még valaha biztonságban lehetek.
- Szeretlek Shannon.- suttogtam. Igazából nem lehetett hallani a mozi zajaitól, de az artikulációmból tudta, hogy mit mondtam bólintott majd elengedett az öleléséből és segített kimenni az előtérbe. Whitney arca teljesen kifejezéstelen volt mikor az ajtóból egy utolsó pillantást vetettem rá. Talán sokkot kapott? Nem az lehetetlen, hiszen életemben egyetlen egyszer láttam valóban sokkos állapotban lévő embert. Bevillant pár kép arról az irtózatos estéről. NG. arca… vérbe fagyva. Megráztam a fejem, de annyi eszem sajnos nem volt, hogy előtte megálljak ezért egy hatalmasat zakóztam mankóstul mindenestül a mozi folyosóján. Shan segített felállni, de mikor körül néztem senki nem nevetett. Ez végülis valamiben csökkentette a magamon érzett szemektől megnőtt idegességemet. Így is elég szánalmas látvány lehettem. Ezek után pedig teljesen biztos voltam benne.
- Nem fáj semmid?- kérdezte Shan miközben segített leülni egy padra.
- Jól vagyok.- hazudtam. A lábam rettenetesen sajgott.
- Biztos?- kérdezte az arca szín tiszta aggodalom.
- Szomjas vagyok csak kicsit. Tudnál hozni nekem valamit inni?- kérdeztem boci szemeket meresztve. Shan bólintott, majd miután meggyőződött róla, hogy kényelmesen ülök, - ami lehetetlen dolog volt törött combcsontal, - elszáguldott. Mindig tarok magamnál egy kis vizet a táskámban. Most már fájdalom csillapítót is. Gyorsan bevettem két szemet és visszadugtam a táskámba. Shan alakja már közeledett is egy hatalmas… jól látom XXL-es pohárral a kezében?! Ugye nem gondolja komolyan, hogy ezt mind meg fogom inni? A kezembe nyomta és türelmesen várta, hogy belekortyoljak legalább. Hát jó. A számba vettem a szívószálat és elkezdtem felszívni a pofár tartalmát. Az első korty után abba hagytam.
- Ez narancslé?
- Igen. Tudom, hogy a Cherry Coke a kedvenced, de jelen esetben nem tenne túl jót a csontjaidnak.- Igaza volt. Kortyoltam egyet. Nem ittam sokat. Túlságosan is zavart a hányinger. Képtelen voltam lenyelni akármit is ezért visszaadtam a poharat Shannek.
- Mit gondolsz, visszamenjünk még megnézni a filmet?- kérdezte reménykedve.
- Kizárt dolog, hogy beteszem a lábam ebbe a moziba valaha is.- mosolyogtam rá keserűen. Érezhette, hogy valami hasonló dolgot fogok mondani ezért segített felállni.
- Gyere, haza viszlek.- mondta kedvesen.
A mozi előtt megláttam egy sárga taxit. Pont, olyat, mint amivel Manhattanbe készültünk. Ijedten elkaptam a fejem és a parkoló felé bicegtem. Hirtelen elkezdett csepegni az eső, ami igen furcsa dolog volt a sivatag közepén. Shanre néztem, de ő, mint ha észre sem vette volna, hogy esik. Ahogy befordultunk a parkolóba észrevettem, hogy egy esőkabátos alak tart felénk. A földet fixírozta, de mikor közelebb ért felnézett. Egyenesen a szemembe. Ő az! A sebhelyes arcú! Ő ölte meg NG.-t! Felsikoltottam és félelmemben összerogytam a földön mit sem törődve a lábammal összehúzva gömbölyödtem össze a nedves földön. A szemeimet szorosan összeszorítottam. Próbáltam nem tudomást venni a körülöttem lévő világról, de Shan hangja kizökkentett.
- Hannah! Hannah jól vagy?- kérdezgette és megrázta a vállam. Ismét összepréseltem a szemeim és ide-oda gurulva ráztam a fejem. Nagy nehezen sikerült megnyugodnom és felnéztem Shan gyönyörű kék szemeibe. Ez megnyugtatott. Az eső még mindig esett. Sőt egyre jobban zuhogott, de Shan teljesen száraz volt. Viszont, ami abszolút meglepett az, hogy én is telejesen száraz vagyok. Nagy nehézségek, -és fájdalmak- árán sikerült felállnom és beülnöm Shan kocsijába. Az eső egyre jobban esett. A szél iszonyat erősen fújt. Szinte éreztem, ahogy megdobja az autót egy-egy lökésnél. Mikor kiértünk a városból a távolban villámokat láttam. Ez nem olyan volt, mint egy „hétköznapi” villám. A színe sötétvörös volt és mikor lecsapott… egy pillanatra nem nappalt láttál, hanem vért. Minden csupa vér. A szélvédőre néztem az eső teljesen eláztatta az autót ki sem lehetett látni az üveg mögül. Nem tudtam elképzelni Shan, hogy képes így vezetni. Bámultam kifelé az üvegen. Egyszer csak menydörgés rázta meg a földet. Mint ezer meg ezer üvöltés. Az eső színe hirtelen vörösre váltott. A vér elkezdett beszivárogni az autóba. Felsikoltottam Shan rám nézett, majd elkezdett mondani valamit, de az arca hirtelen eltorzult és a gyilkost láttam a szerelmem helyett. Kinyitotta a száját, mint ha be akarna kapni valamit. Ezer undorító éles fog villant elő a szája egy kör alakú mélyedés volt. Ekkor rám ugrott.
Sikítva ébredtem fel az ágyamban. Anyu szaladt be a szobámba.
- Kicsim! Kicsim jól vagy?- mondta és a vállam rázta. Most teljes transzba estem. Nem tudtam megszólalni a sokktól. Anya kiabált valamit mire apa is feljött. Nem tudtam pontosan figyelni mi történik körülöttem, de nem telt sok időbe mire megjelent Shan és Samantha. Mikor megláttam Shant újabb sikító görcs tört rám. Végül elment a hangom és csak feküdtem az ágyon. Már sírni sem tudtam. Ekkor Samantha jött be a szobámba. Az oldalán egy apró kislány sétált. Leültek az ágyam mellé. A kislány egy mesekönyvet tartott a kezében. A szemembe nézett és beszélni kezdett. A szavait nem hallottam, viszont hirtelen minden elsötétült.
A szobámban ébredtem. A lábam felkötve teljesen gipszbe öntve. Micsoda? De hiszen most vették le nincs fél éve sem! Hogy az ördögben van megint itt? De várjunk… másik láb. Megpróbáltam felülni, de iszonyatosan fájt minden mozdulat.
- Anya! Apa! Valaki?- kiabáltam segítségért. Anyu rontott be az ajtón.
- Ó kincsem!- mondta és átölelt. Felszisszentem, mire eleresztett.
- Mit csináltam?- kérdeztem és fejemmel a gipszlábam felé intettem.
- Ó. Te jó ég! Te jó Ég!- ismételgette anya. Az ajtóban apu jelent meg.
- Felébredtél?- kérdezte tök értelmetlenül, hiszen őt bámultam. Odajött és ugyanúgy, mint anyu megszorongatott. Aztán apu végre ránézett anyura és az arcáról lehervadt a mosoly. Én csak értetlenül bámultam kettőjüket.
- Mi történt?- kérdezte apu. Ezt Én is nagyon szeretném már tudni! Anya arcán könnycseppek gurultak végig.
- Dean nem emlékszik!- mondta anya és apa mellkasára dőlve sírt.
- Tessék?- kérdeztem felháborodottan. Apa aggodalommal teli arccal rám nézett.
- Hannah mi az utolsó dátum, amire emlékszel?
- Július 10. Ma van a születésnapom. Vagy nem?- kérdeztem bizonytalanul. Apu elengedte anyát és leült az ágyam szélére.
- Hannah… el kell, hogy mondjak valamit. Mai dátum Július 30.
- Hogy micsoda?- kérdeztem döbbenten.
- NGila és te este Manhattanbe indultatok ünnepelni. Erre emlékszel?- erősen koncentráltam, de nem ment.
- Nem úgy volt, hogy Shannel találkozom?- anyára pillantottam. Sikerült elkapnom egy apró pillanatot úgy nézett apára, mint aki… mint aki… megnyugodott?
- Igen, de NG. rávett, hogy elmenjetek bulizni.
- Rá vall.- vontam meg a vállam, de nem volt jó ötlet. Megvonaglottam a fájdalomtól.
- Kicsim. Autó balesetetek volt.- mondta anyu.
- Mivan?! Tessék? Hogyan? Mi? NG.! Hogy van NG.?! Mondd, hogy jól van! Apa! Anya?- ordítottam, de azonnal tudtam, hogy mit fognak válaszolni. A könnyeim záporozni kezdtek. Egyszerűen képtelen voltam elállítani őket.
- Ő már nincs többé Hannah.- mondta anya és gyengéden megszorította a vállam. Sírni kezdtem. Egyszerűen képtelen voltam felfogni, hogy történhetett. Minden, amire emlékeztem egy furcsa rémálom volt. A lábam gipszben, volt Samantha elcsalt moziba. Felbukkant Shan. Mérges voltam rá, de azután megjelent Whitney mi kibékültünk, majd ahogy elindultunk hazafelé… Megdörzsöltem a halántékom, így próbálva kiűzni a fejemből a szörnyű rémálmot. Anyu hozott nasit és bekapcsolta a tévét nekem. Egész nap ezt csináltam. Szinte már belebújtam a tévémbe. Hirtelen megcsörrent a telefonom. Felkaptam az éjjeliszekrényemről és beleszóltam.
- Haló?
- Szia. Hogy érzed magad?- kérdezte Shan mézédes hangján. Sokáig gondolkodtam rajta, mit is mondhatnék, végül csak megkértem, hogy holnap reggel jöjjön át. Mikor letettem a telefont észbe kaptam mit is tettem. Te jó ég, hogy nézhetek ki? Behívtam anyát és megkértem, hogy segítsen eljutni a fürdőszobámig. Rettenetesen szédültem, de ezen kívül más gond nem volt. A tükörben… hát igazából leírhatatlan mit láttam. Katasztrofális. Végül anya segített rendbe hozni magam.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése